Tonio Kröger szíve fájdalmasan elszorult erre a gondolatra. Fáj nagyon
érezni, mily csodálatosan játékos és gyötrelmes erők ébredeznek benned,
és fáj tudni, hogy azok, akikhez a vágyad vezérel, derűs
elérhetetlenségben állnak szemközt azokkal az erőkkel. Ám, jóllehet
egyedül, kirekesztve és reménytelenül állt egy leeresztett zsalugáter
előtt, és bújában úgy tett, mintha keresztül tudna pillantani rajta,
Tonio mégis boldog volt. Mert akkor élt a szíve. Melegen és szomorúan
vert teéretted, Ingeborg Holm, és a lelke boldog önmegtagadással ölelte
át a te szőke, világos és öntelten közönséges kis lényedet.
Hányszor állt már kihevült arccal magányos zugokban, ahova zene,
virágillat és pohárcsörgés csak tompán hatolt el, és igyekezett a
messzi báli zajból kivenni a te csengő hangod, hányszor állt ott
szenvedve temiattad és mégis boldogan? Hányszor bánkódott azon hogy
Magdalena Vermehrennel, aki mindig elbotlik, tudott beszélni, hogy ez a
leány megértette őt, és vele együtt nevetett vagy volt komoly, míg a
szőke Inge, ha mellette ült is, távolinak, idegennek és idegenkedőnek
tűnt fel, mert ők ketten más-más nyelvet beszéltek; és Tonio mégis
boldog volt. Mert a boldogság, mondotta önmagának, nem abban van, hogy
az embert szeretik, az csak undorral vegyes kielégülése a hiúságnak.
Boldogság az, ha az ember szeret, és holmi apró, fortélyos
közeledésekkel lopja meg szerelme tárgyát. És lelkében felírta ezt a
gondolatot, teljesen átgondolta és gyökeréig átérezte.
Hűség! - gondolta Tonio Kröger. - Hű leszek hozzád és szeretni foglak,
Ingeborg, amíg csak élek! Ilyen jó szándékok éltek benne. De azért egy
kis félelem és szomorúság azt súgta, hogy lám, Hans Hansent is
teljes-tökéletesen elfelejtette, noha nap nap után látta őt. És az volt
a csúf és szánalmas a dologban, hogy ez a halk és kaján hang igazat
mondott, hogy telt az idő, és jöttek napok, amikor Tonio Kröger már nem
volt oly feltétlen meghalni kész, mint azelőtt, a vidám Ingéért, mivel
kedvet és erőt érzett magában ahhoz, hogy a maga módján sok-sok
jelentékeny dolgot alkosson a világban.
És lábujjhegyen kerülgette az áldozati oltárt, melyen szerelmének
színtiszta, szeplőtlen lángja lobogott, letérdelt előtte, és minden
módon szította, élesztette a lángot, mivel hű akart maradni. És nem sok
idő telt belé, hogy észrevétlenül, feltűnés nélkül és zajtalanul
mégiscsak kialudt a láng.
Tonio Kröger azonban még egy ideig ott állt a kihűlt oltár előtt,
eltelve álmélkodással és csalódással amiatt, hogy a hűség nem
lehetséges a földön. Akkor vállat vont, és továbbhaladt az útján.
Thomas Mann: Tonio Kröger
