A boldogságról

Marcus Aurelius:
A benned trónoló istenségről

Ha embertársaid tettei helyesek, nem kell
zúgolódnod. Ha helytelenek, világos,
hogy öntudatlanul cselekszenek így. Mert
minden lélek akarata ellenére mellőzi
az igazat, nemkülönben az embertársai
iránti méltányosságot.
A jó ember sajátsága, hogy elfogad-
ja mindazt, amit a sors neki szánt, nem
mocskolja be a bensejében trónoló isten-
séget — az észt —, és nem dúlja fel nyu-
galmát csalóka képzetek özönével, ha-
nem megőrzi szívét derűsnek, alázattal
jár az Isten nyomdokain, nem vétve
szóval az igazság, cselekedettel az igaz-
ságosság ellen.
Befelé nézz, bensődben fakad fel a
jónak forrása, s ha szüntelenül mélyíted
azt, szüntelenül buzog! ... Amelyik pilla-
natban csak akarsz, visszavonulhatsz
önmagadba!
Az ember számára semmi sem jó,
ami őt nem teszi igazságossá, meggon-
dolttá, férfiassá, szabaddá, és semmi sem
rossz, ami nem teszi a mondottak ellen-
kezőjévé... Egyáltalán ne elmélkedj töb-
bé arról, hogy milyennek kell lennie a
jó embernek, hanem légy olyanná!
***
Erasmus:
A boldogság
hiedelem kérdése Tévedni nagy szerencsétlenség! — mon-
dogatják. Dehogyis! Nem tévedni az igazi
szerencsétlenség. Vannak, akik azt állít-
ják, hogy a boldogság a tényektől függ.
De tévednek: attól függ, hogyan fogjuk
fel a tényeket. Mert az emberi élet oly
bonyolult és annyira homályos, hogy
tisztán szinte semmit sem látni. (Így tarják
az ,,akadémikusok” is, a legkevésbé rá-
tarti bölcsek.) Végtére is úgy áll a dolog,
hogy az embert oly fából faragták, hogy
a látszat, a hamis jobban megragadja,
mint az igaz valóság.
Ha erre nézve bizonyítékot óhajtasz,
térj be egy templomba, mikor prédikál-
nak. Ha komoly a téma, a nyáj unat-
kozik, egyesek ásítoznak, mások meg
szunyókálnak is. Ha a szájaló (nyelvbot-
las volt csak, szavalót akartam mondani)
vénasszonyos mesébe kezd, az alvók
fölébrednek, és áhítattal hallgatják a
pásztor történetét. Innen ered, ha egy
szent alakját költői módon festik le,
vagyis körülötte több a mese, azt buz-
góbban tisztelik. Igy volt ez Szent
Györggyel, Szent Kristóffal, Szent
Borbálával — Szent Péter, Szent Pál és
Krisztus kárára.
Olcsón hozzájuthatunk a boldogság-
hoz. Hiedelmeket könnyen magáévá tesz
az ember. Olykor ezek adják az élet
legfőbb örömeit...
Mondjuk, valaki büdös sózott halat
eszik, míg mások meg a szagát sem áll-
ják, a halevőnek a bűz mégis ambróziá-
nak tűnik. Mi,hiányozhat neki hát a bol-
dogsághoz? És ha valakinek ritka rút
a felesége, de az ő szemében versenyre
kel a milói Vénusszal is, vajon neki mi
más jelentené a boldogságot?...
Nincs különbség balgák es bölcsek
között, vagy ha van, az a balgákat di-
cséri. Először is, mert a boldogság na-
gyon kevésbe kerül nekik: egy parányi
képzelőerőbe; másodszor pedig: gyönyö-
rűségüket számtalan emberrel képesek
megosztani.
***

Marcus Aurelius:
Test, lélek, értelem

Az emberek alig tudják, mit jelentenek
ezek a szavak: test, lélek, értelem. A test
érez, a lélek lát, az értelem gondolkodik.
De a jó embernek van meg néhány
roppant tulajdona: a szelíd nyugalom, az
illendő alázat, a derű és az igazságos
cselekedet.
Érez, ha érezni, és lát, ha látni kell,
gondolkodik, ha értelmét teszi próbára
az élet, de bölcs megnyugvással fogadja,
ami a sors rendeléséből neki jutott.
Semmi nem nyugtalanítja, beszédében
igazmondó, cselekedeteiben igazságos.
Mikor a világ félreérti, ő akkor is derűsen
él, nem neheztel senkire, és nem tér le
arról az ösvényről, amely az élet céljához,
az igazi boldogsághoz vezet...
Mint ahogy az orvosok kéznél tartják
a műtéthez szükséges eszközeiket, úgy te
is mindig tartsd kezed ügyében isteni és
emberi tulajdonságaidat. Mindenben —
még a legcsekélyebb dologban is — úgy
járj el, hogy ne feledd: a kettő kapcso-
latban áll egymással. Mert semmi emberi
dolgot nem intézhetsz el jól, hogy ne hi-
vatkoznál az istenire. Ugyanez áll meg-
fordítva is...
Szeretnéd megtalálni a boldogságot?
Ha követed a józan ész szabályait, ha
buzgón, határozottan, békés lélekkel azt
teszed, amit a pillanat kíván, ha sem
jobbra, sem balra nem téved el tekin-
teted, ha nem nézel maszkok után, és
cselekedeteid összhangban állnak a ter-
mészettel, ha minden szavad a hősi idő-
ket felidéző igazság jegyében születik, ha
semmit sem vársz, és semmitől nem re-
megsz, ha megőrzöd lelked és szellemed
tisztaságát— akkor biztos lehetsz benne,
megtalálod, amire annyira áhítottál: a
boldogságot. Ebben senki meg nem aka-
dályozhat.

***

Petrarca:
A boldogságról

Öröm: Boldog vagyok.
Ész: Ezt mondta magáról a nagy
Pompeius is, mikor orgyilkosai karddal
támadtak rá. Pedig valljuk meg, soha
nem volt boldog, még akkor sem,
amikor a legboldogabbnak tűnt, amikor
élete ragyogó fényben pompázott.
Öröm: Boldog vagyok.
Ész: Boldog vagy, miközben úgy
élsz, mint az otthontalan vándor, a kü-
lönös távfutó. A rögös utat végigjárva
valóban az lehetnél, ha közben ezer
veszély nem térítene el utadról...
Öröm: Lelkem azt súgja: én mégis
boldog vagyok.
Ész: Jól tudom, miféle boldogságról
beszélsz, de csak ámítod magad. Miként
a költő írja: a boldogság — nyomorúság.
Azt mondod, lelkedben érzed a káp-
rázatot, de ez meg nem igazi boldogság,
a neve is mutatja: képzelet, fantázia, de
út lehet az igazi boldogság felé. Nem
titkolom csodálkozásomat, amikor a
boldogság igézetében ringatod magad.
Az emberek sok dologban bölcsen lát-
nak, de ha boldogságról esik szó, sze-
müket fátyol fedi. Vélt boldogság az
övéké, mert azt hiszik, hogy dolgok em-
bert boldoggá tehetnek. Nem akarnak
tudni róla, hogy amijük van, az ingatag
és múlékony. De vannak mások, akiknek
az erény jelenti a boldogságot. Magam
sem tagadom, hogy ők közelebb állnak
hozzá, de életük örökös harc: az erény és
a kísértések harca. Sajnálom őket, mert
tévelyegnek, hisz biztonság nélkül nincs
boldogság.
Öröm: Én mégis úgy látom, hogy
boldog vagyok.
Ész: Már válaszoltál is magadnak.
Ha a tévedés boldoggá tenne, kevés
ember volna boldogtalan. A tévedés szül-
te öröm hamis és kurta. Csak az igazság
szilárd. A tévedés: füst és árnyék, mely
kezedből elillan. De eljön majd a kor,
mely az árnyakat elhajtja, s a leplet
lerántja a hamis örömökről, véget vet az
ábrándoknak, és megmutatja a boldog-
ság valódi értékét...
***

Hamvas Béla
Ünnep és közösség

Mintegy száz evvel ezelőtt néhány költő
és gondolkodó elkezdte hirdetni, hogy a
lét szenvedés. A tanítás régi volt és meg-
lepő. Az elsők, akik erről beszéltek:
Byron, Leconte de Lisle, Schopenhauer,
Poe, Kierkegaard, Baudelaire azt mond-
ták, amit az ős kínaiak, a hinduk, egyip-
tomiak, görögök, őskeresztények. A
tanítás hamar terjedt, és az életöröm-
felfogást rongyokra tépte. Ma már na-
gyobbára mindenki tudja, hogy semmi
okunk sincs az élet szép, igaz, jó, nemes
és vidám voltában hinni.
A dolog nem azon múlik, hogy ar-
cunk megráncosodik, mint ötezer éve
a kínaiaké; nem attól, hogy a boldogság
használt el bennünket; szemünk megtö-
rik, agyunk elfárad, gerincünk meghajlik,
elkezdünk unatkozni, magunkra mara-
dunk és meghalunk, mint a görögök, hin-
duk, régi keresztények.
Az öregasszony csontos, bütykös,
aszott, száraz, remegő keze nem azért
ilyen, mert sokat dolgozott. A kéz az öröm
után nyült. Arc sosem tud ilyen megren-
ditően és megsemmisítően őszinte lenni.
A kéz láttán a világ legoptimistább lénye
is megszeppen. Végül mindnyájunk keze
ilyen lesz, ilyen szomorú, fáradt, tanács-
talan, elhagyatott, szegény, öreg kéz. Az
egyetlen, amit az ember tehet, mint Dosz-
tojevszkij, leborul előtte es nyög: nem
előtte, hanem az egész emberiség szen-
vedése előtt!
Amikor mintegy száz évvel ezelőtt
újra észrevették, hogy az élet szenvedés,
semmi egyebet nem vettek észre, mint az
öregasszony kezét. S a helyzet azóta csak
annyiban változott, hogy az emberiség
egy része kitart az optimizmus mellett.
Mindenekfölött ragaszkodik annak lát-
szatához, hogy az élet öröm...

A legenda beszéli, hogy nagy bölcs
addig imádkozott, amíg elérte, amit
kívánt: a mennyországba léphetett az
üdvözültek közé. Teljes napot tölthettek
itt a boldogok között, napkeltétől nap-
nyugtáig élhettek elziumi életet. Az első
bölcs az élményt nem bírta el, és be-
lehalt; a második elméjében megza-
varodott; a harmadik az élményt magába
zárta, őrizte élete végéig, s a megszerzett
boldogságot magának tartotta meg. Csak
a negyedik bölcs távozott egészségesen
és épen, mert a látottakat arra használta
fel, hogy azon, aki hozzáfordult, segítsen.
A szenvedés köréből mindenki sza-
badon kiléphet, ahogy tud, és a boldog-
ságot elérheti. De azoknak, akik az
üdvözültek világát megismerik, negyed-
része a nagy élményt nem tudja elviselni,
és belepusztul. Mindennap látni olyan
embert, aki a mennyország kapujában
összeesett és meghalt. A másik negyed-
rész megkótyagosodik. Ilyen fanatikus
bolondot is látni eleget. A harmadik ne-
gyedrész a boldogságot magába zárja és
önmagának tartja meg, és nem ad belőle
másnak...
A boldogságot csak a negyedik bölcs
birta el. Mert a gazdagságot, örömet,
tehetséget meg szabad szerezni, de jaj
annak, aki hozzá nem elég erős. Egy-
része belehal, egy része eszét veszti,
egy része a kincset magába ássa, és sen-
kinek sem ad belőle. Az elziumi kertek
fénye benne sötétséggé változik. A
boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.
A fény csak abban válik áldássá, aki
másnak is ad belőle...
Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz,
amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a
tied. Szabad vagy a kövektől az éterig.
Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja,
de jaj neked, ha magadnak tartod. Ami-
ből másnak nem adsz, legyen az arany,
iszappá válik; legyen szent fény, átokká
válik; legyen gyönyör, halállá válik...

***